11.fejezet

A halott és az elárult

„Csak az árulhat el minket igazán, akiben megbíztunk valaha.” (Gaura Ágnes)

*Artemisz szemszög

Nedves talajon lépdeltünk előre óvatosan, nehogy elessünk. Halrinsar kezét fogtam. Kéz a kézben sétáltunk.

Bár a sűrű ködtől nem láttunk semmit, mindketten tudtuk merre kell menjünk. A folyó felé.

Ránéztem, de a férfi arcáról nem lehetett leolvasni semmit. Amint észre vette, hogy őt bámulom, rám mosolygott. Ha lehetne valakinek becenevet adni, ő Halrinsar, a mindig kedves lenne.

A folyóhoz értünk, de a bárka még nem futott be értünk. Letérdeltem, és megmostam az arcomat a vízben.

- Meghaltunk, ugye? – jött hirtelen a kérdés.

A szívem elszorult. Egy ilyen rendes ember, talán a legrendesebb, akivel életem során találkoztam, meghal. Ha bátrabb lettem volna, vagy gyorsabb, még mindig életben lenne. Éreztem, hogy a szemeimet mardossák a bűntudat égető könnyei. Megrázkódtam, mire ő leguggolt hozzám.

- Artemisz?

Nem bírtam tovább. Zokogtam. Szörnyűségesen éreztem magam.

Magához ölelt, és egy szót sem szólt. A hajamat simogatta gyengéden, amíg megnyugodtam. Lassan eltávolodtam tőle. Nem nézett rám vádlón, sőt, inkább aggódott.

- Nem te tehetsz róla.

- Honnan tudod, hogy ezért sírtam? – pislogtam a megdöbbenéstől.

- Itt, a túlvilágon az ember mindent tud. Olyan, mintha a világ összes tudása, mások érzelme, múltja, jelenje és jövője a tied lenne. Csak a sajátod homályos.

Megfogta a kezem, és folytatta.

- Te már jártál itt. Itt szolgáltál majd’ két hónapig az Őrző mellett, aki… - elcsuklott a hangja. - …Nyx!

Igaza volt. Az érintésével együtt én is meg tudtam róla mindent. A szülei Eel menedékének lakosai, jelen pillanatban is várják őt. Még nem tudják, hogy szeretett fiúk már nem térhet haza. És amikor kiderül… az apja méltóságteljesen, büszkén fog állni a sír mellett, az anyja zokogni fog. Keservesen. A jövőbeli jelenetet látva újra sírhatnékom támadt.

- Közeledik a bárka.

Elnéztem arra, amerre Halrinsar mutatott. A köd közepén eleinte egy fekete árnyék látszott, és ahogy közeledett egyre inkább kirajzolódott a bárka, és rajta egy lány. Az alkata és magassága alapján először azt gondoltam, hogy Nyx az, de kék szeme meggyőzött arról, hogy tévedtem.

- Sajnálom, hogy ennyit kellett várnotok. Kicsit meggyűlt a bajom a… - a jelenlegi révész rám hunyorgott. – Artemisz?

- Igen. És te?

Miközben Halrinsarral beszálltunk a bárkába, a lány elmesélte, hogy látott a palotában, mikor Nyx kiválasztott segítőjének. A vörös hajamról ismert fel, és a férfi helyeselt. Szerinte is igazán jellegzetes. A révész azt is elárulta, hogy ő Nyx lánya, Hémera, a nappal istennője.

Mielőtt elindultunk, az istennő a páncélgyűrűs ujjával a levegőben tett pár mozdulatot, és ezáltal fényes aura képződött a bárka körül. Ha kívülről valaki látott volna minket, azt hihette volna, hogy a Sztüxön a Nap úszkál a pokol bugyrai közé.

Nyx mellett megtanultam, hogy az istennők mindent tudnak rólad, a múltadról, a halálod módjáról és a bűneidről. Ez utóbbi a legfontosabb, hisz ez dönti el, hova jutsz. Ha jó voltál, Elüszionban Harmonia vár tárt karokkal. Ha rossz voltál, gyónj még egy utolsót, hiszen ki tudja milyen büntetést szabnak rád ki a bírák.

Ahogy az embereknek, úgy az istennőknek is kell egy érintés, hogy mindent megtudhassanak a lélekről, akit el kell szállítaniuk végső nyugvóhelyükre. Nyx mindig is tapintatosan oldotta ezt meg. A bárka elejébe sétált kinyújtott kézzel, ég felé tartott tenyérrel, üdvözölve az új lelket, és kényszerítve ezzel arra, hogy a bárkába lépéskor vegye igénybe a segítségét. Hémera ilyen szempontból nem hasonlított az anyjára. A bárka hátsó deszkájára ültünk le Halrinsarral, mikor mindkettőnknek megérintette a vállát. Meglepettségét nem leplezte.

- Szent Zeusz! Nem látom a múltatokat!

*Nyx szemszög

Rord végül nem hagyta, hogy továbbra is a szobámban maradjak egyedül. Eldöntötte, hogy megcsináljuk élhetőre, így a délutánunk takarítással, festéssel és bútorozással telt.

Rég nem voltam már olyan boldog, mint akkor.

A szoba rendbehozatala után Rord hirtelen levette a pólóját. Elkerekedett szemmel bámultam fehér bőrét, melyet egyetlen egy karcolás, vagy folt nem rondított el. Annyira nem volt izmos, mint Valkyon, ám így is kirajzolódtak tökéletes kar- és hasizmai.

Bambulásomat Miiko és Ezarel szakította meg, mikor elhaladtak a szoba előtt.

- Holnapra meglesz teljesen, de az alapanyag… - hallgatott el Ezarel, amint Miiko visszanézett felénk.

- Itt meg mi a franc történik? – kérdezte a kitsune idegesen.

- Ó, Miiko, te szépséges…

- Ne kezdd el, Rord! – tartotta fel a tenyerét, ezzel megálljt parancsolva a férfi hízelgésének. – Öltözz fel és irány a kristályterem!

Visszatért az elfhez és folytatták útjukat.

Rord lebiggyesztett szájjal visszahúzta magára a festékfoltos felsőjét. Intett egyet és el is tűnt.

Megköszönni sem volt alkalmam neki.

A Nap már épp lemenőben volt, mikor nekiálltam a festékes vödröket összeszedni, hogy kidobhassam. Úton voltam a külső, nagy szemetes felé, amikor valaki belém szaladt. A vödrök rám estek, én meg velük együtt hátra, a padlóra. A maradék festék mind rajtam landolt.

- Nem látsz a szemedtől? – rivallt rám az idegen. – Nagyon örülj, hogy nem rajtam kötött ki ez a szar!

Megszólalni nem tudtam a lány lekezelő stílusa miatt. A földről figyeltem őt tátott szájjal. A haja fele fekete volt, a másik rózsaszín, s elválasztva hordta két copfban. Hegyes füle kikandikált a haja alól. Zöld szemei lángoltak a dühtől, s miközben vicsorított…

Vámpír!

- Res nincs itt. Engem küldtek melléd gyakorolni, de előbb keresek valakit, aki majd megtanít járni! Pá! – intett, és már sarkon is fordult.

Tehát elmarad az „Árnyékos” napom.

Másnap délelőtt Ezarelnek segítettem alapanyagokat gyűjteni a főzeteihez. Nehéz volt vele együttműködni, sokszor össze is vesztünk a buta poénjai miatt. Talán feladtam volna az egész napot, ha nem tudtam volna, hogy aznap érkeznek vissza Artemiszék Csillagvárból. Rossz híreket kaptunk, de még annál is rosszabb történt. Két túlélő és két halott gárdatag érkezett vissza. Egy eltűnt.

A legrosszabb, hogy az én kis segítőm nem az élők táborát gyarapította.

Nevra Artemiszt vitte egyenesen a betegszobába. Chopvar a gárdatársát, Halrinsart cipelte a vállán. A tömegből valaki felsírt. Egy nő. Halrinsar anyukája lehetett. A férje fogta vissza.

Néhányan a hajóhoz futottak kikötni azt, mások Nevráékat követték, és a tömeg szép lassan feloszlott. Nekem sem volt értelme tovább maradni. Visszarohantam az alkimista laborba, hogy gyógyító főzeteket készítsek a túlélőknek.

*Artemisz szemszög

Hémera értetlenkedve bámult ránk.

- Miért nem látom honnan jöttök? – kérdezte idegesen. A kérdést nem felénk intézte, magához szólt.

- Eldaryából – szólalt meg Halrinsar.

- Nincs ilyen világ! – csattant fel a fiatal istennő. – Ismerem az összeset! Eldarya nincs!

- De van, Hémera. Nyx is ott van…

- Anya… - révedt el a távolba egy pillantra. – A palotába megyünk!

Céltudatosan el kezdett evezni a Sztüxön visszafelé. A bugyrokat hátunk mögött hagyva köszönetet mondtam minden létező istenségnek, hogy nem kerülünk még Halrinsarral a pokol legmélyére.

Pár napja még úgy gondoltam, hogy ha Nyx-xel megmentjük Eldaryát, csak úgy térek vissza Tartaroszba, mint az Éj istennő segítője. Tévedtem.

A tartaroszi palota ugyanolyan érzetet keltett bennem, mint mikor először láttam. Rideg, kihalt, kísérteties.

Hádész unottan ült a nagyterem közepén a trónján. Hémera felbukkanására kihúzta magát és kíváncsi szemekkel méregette őt. Az istennő az elnézését kérte a zavarás miatt, ám Hádész már csöppet sem figyelt rá. Engem méregetett. Ő is felismert.

- Meghaltál, Artemisz?

Nem kertelt. Nem is vártam tőle mást.

- Meghaltak és egyikőjüknek sem látom a múltját – mondta Hémera.

Hádész intett egyet, hogy menjünk oda hozzá. Halrinsarral együtt elé sétáltunk és az isten megfogta mindkettőnk kezét. A szemei kigúvadtak.

Ő sem látja…

*Nyx szemszög

Ezarel Eweleinnek segédkezett a betegszobában, így az „Abszintos” napom véget ért.

Valkyont a Miiko-féle tárgyalás óta csak egyszer láttam, mikor a hajó befutott, és szerettem volna vele tisztázni a helyzetet. Rord elmesélte, hogy milyen rossz hangulatban talált rá tegnap. Nem akartam, hogy miattam rossz kedve legyen.

A főhadiszálláson nem találtam sehol, ezért kimentem. A piacon még pár tündér vásárolgatott rohanva. Az üzletek már zártak és mindenki készülődött nyugovóra térni.

A gárda vezetőt végül a százéves cseresznyefa tövében találtam Ykharral. Beszélgettek. Vagyis inkább Ykhar csacsogott a férfinak, aki mosolyogva figyelte őt.

Rossz érzés kerített hatalmába. Egyrészt örültem, mert ő is boldognak tűnt, másrészt egy hang azt súgta, hogy ennek nem szabadna így történnie. Valkyonnak velem kéne lennie. Velem is boldog lehetne. Az önzőségemen felülkerekedve úgy döntöttem, nem zavarom meg őket.

Visszafordultam és Keroval találtam magam szembe.

- Szia Nyx! – köszöntött.

- Sssh! – próbáltam csitítani, de már késő volt. Ykhar és Valkyon észrevettek. A férfinak nagyra nyílt a szeme, majd inkább elfordult és nem tartotta velem a szemkontaktust. Lemondóan sóhajtottam, és köszöntöttem a Szikrázó gárda hivatalnokát.

- Ezarel elkészítette a főzetedet. Az alkímia teremben megtalálod. Valkyon! – kiáltott a férfinak. – Te is gyere!

Megdöbbentem. Nem értettem, miért kell, hogy Valkyon is jöjjön, hiszen csak kiderítjük mi blokkolja az álmaimat. Kínos csendben haladtunk vissza a főhadiszállás felé. Kero egy ideig próbált vagy egyikünkkel, vagy másikunkkal beszélgetni, de hamar feladta. Valkyon és én mély hallgatásba burkolóztunk.

Az alkímia terembe lépve még jobban meglepődtem. Miiko, Jamon, Leiftan és Ezarel várt a teremben. Alajéa mögöttünk lépdelt, és közölte a kitsunéval, hogy Nevra a betegszobában marad Artemisz mellett.

- Mindegy! Amúgy sem szükséges, hogy itt legyen. Kero, Alajéa, menjetek dolgotokra!

Ezarel egy kis pohárkában elém tolt egy főzetet, ami úgy bűzlött, mint egy záptojás.

- Fúj! – tartottam el magamtól a folyadékot. – Ezt ugye nem kell meginnom?

- De igen! – vigyorgott rám az elf. – Tudni akarod mi van benne? Van egy kis…

- Nem! Nem akarom tudni! – vágtam a szavába.

Ez az egyetlen esélye annak, hogy hazajuthassak. Egy kis bűz nem fog megállítani. Befogtam az orromat és az egészet lehúztam.

- Én… nem érzek semmit – mondtam. – Semmi tudás nem villant az agyamban.

- Talán mert nincs is olyanod! – röhögött az elf, de Miiko elhallgattatta, és mindannyian furán néztek rám. Valkyon lepődött meg a legjobban.

- Nyx… - kezdte, de nem talált szavakat.

- Mi az? Valami van az arcomon?

Ahogy felemeltem a kezem, hogy az arcomat megérintsem, egy hajtincsem előrekandikált, ami…

Ez lehetetlen!

A hajtincset a kezembe vettem, ami fentről-lefelé, barnából-fehérré fakult fokozatosan.

- Valkyonnal is ez történni – jegyezte meg Jamon.

- Mi történik? Mégis mit adtatok nekem? – fakadtam ki. A meglepődöttségemet düh váltotta fel.

- Tudtuk, hogy hazudsz. Fel kellett fednünk, hogy ki vagy valójában – szólalt meg Miiko.

- Ezzel se mentünk sokra, ha engem kérdeztek – közölte Ezarel.

- Nem kérdeztünk – szólalt meg Leiftan.

- Ti! Mindannyian… - néztem egyenként rájuk. – És te is...

Valkyon tett egy lépést előre. Megértés látszódott a szemében.

- Maradj távol! – ordítottam rá. – Elárultál! Belőled ezt nem néztem volna ki!

A szemembe könnyek gyűltek, amitől homályosabban láttam mindkenkit.

- Hogy tehetted? – vetettem oda Valkyonnak vékony hangon.

Nem bírtam egy légtérben maradni velük. Az agyam egy utolsó parancsot adott a lábaimnak, mielőtt eltompult volna.

Fuss!

*Artemisz szemszög

Mintha egy rossz álomból ébredtem volna, úgy keltem fel. A tüdőmbe erős levegő áradt olyan hirtelen és mélyen, hogy az oldalamba hasított a fájdalom. Nem tudtam kiáltani, a torkom és a nyelvem teljesen kiszáradt. Köhögtem. A hasam is borzalmasan fájt. Valami felborult mellettem és éles csörömpöléssel végezte a padlón. Odanéztem.

Infúzió?

A karom el kezdett vérezni, ahogy a tű kiszakadt belőle. Rátapasztottam a kezemet, de semmi nem történt. A gyógyítás nem működött. Az ujjaim közt kibuggyant a piros színű éltető folyadék.

- Cicus! – kiáltott fel egy ismerős hang mellettem. Nevra. Aggódva nézett rám, és mikor meglátta a véráztatta kezemet az orrlyuka kitágult. – Milyen finom…

A szeme vörösen felizott.

- Mi történik itt? – húzta el a kék függönyt Ewelein. – Ó, jaj!

Nevra egy pillanat alatt elkapta a karomat. A kezemet lefeszegette a sebről és az ujjaimról lenyalta a vért. Az ösztönök eluralkodtak rajta.

- Add át magad! – súgta édeskés hangon. Csak néztem őt, ahogy az ujjaimról lenyalja a véremet, és közben végig a szemembe nézett. A vörös szeme már cseppet sem volt ijesztő, sőt, megbabonázott. A szívem hevesebben vert, mint azelőtt. Kívántam őt. Minden egyes porcikám azt kívánta, hogy kiszívja belőlem az összes vért az utolsó cseppig.

Mindkettőnket Ewelein pofona rántott vissza a valóságba, ami Nevra arcán csattant. A vörösség azonnal eltűnt Nevra szeméből, és akkor realizálta, mit tesz. A kezemet ellökte magatól és undorodva húzódott el tőlem. Rosszul esett.

Nevra kiment, és Ewelein vette át a sebem kezelését. Bekötötte azt, és a másik karomba szúrta be az infúziót. Élettelenül néztem mit tesz velem. Testben ott voltam, de lélekben még Halrinsarral és az istenekkel.

- Itt van egy kis víz! – nyújtott felém egy poharat a lány. Remegve nyúltam érte, és el is ejtettem azt. A karomban semmi erő nem volt.

- Sajnálom… - nyögtem ki rekedten.

- Semmi baj! – vette el a poharat a takaróról. – Hozok újat. És takarót is.

Hogy a francba történt ez?

*Nyx szemszög

Futottam. El. Messze. Minél távolabb.

Mélyen az erdő szívében jártam már. Az arcomat és a kezemet apró karcolások csúfították el. Mindenbe beleakadtam, amibe csak lehetett, de nem érdekelt. Csak menni akartam.

Mikor már nem bírtam tovább, egy fa tövében megpihentem, és az arcomat a tenyerembe temetve sírtam.

Mindenki elárult. Valkyon is. Nem szabadott volna senkiben sem megbíznom. Én hülye!

A csendet morgás hangja törte meg. Egy fekete kutyát láttam magam előtt. A szeme lilásan fénylett. Felhúzta a felső állkapcsát, éles fogai kilátszódtak, és morogva közelített lassan.

A félelemtől először mozdulni nem bírtam, majd a földön hátrálva indultam el. A kezem egyszer csak nem érte a földet, és az egyensúlyomat elvesztve gurultam lefele. A kutya gyorsabban követett, mint eddig.

Csupa új horzsolást szereztem, és borzalmasan kimerültem a mai naptól.

Ha az erőmet tudnám használni…

A földön heverő levelek között egyszer csak felfénylett kéken valami. A kristály egy szilánkja előttem hevert. A kutya vicsorogva futott felém. Nyáladzó pofája arról árulkodott, hogy nagyon szeretne megkapni engem vacsorának. A kezembe vettem a kristályt, ami azonnal feketére változott és körülötte sötét aura keletkezett. A kristályt a kutya felé nyújtottam és az aura apró, fekete szikrákra bontódott szét. A szikrák megindutak a kutya felé, és áthasították az oldalát. Vonyítva szaladt el a sötétségbe.

- Ne mozdulj! – súgta a fülembe egy ismerős, női hang és abban a pillanatban a nyakamba fúródott két tűhegyes fog. Bénítóan jó érzés volt, ahogy szívta a véremet. Hátranyúltam, a hajába túrtam és átadtam magam az élvezetnek, amit okozott.

Egy-két erősebb szívás után ellökött magától és hátrébb húzódott. Csalódottan és vágyakozva néztem rá a lányra, akit tegnap még a pokol legmélyebb bugyrába kívántam.

- Úristen! Ez nem lehet! – túrt bele idegesen a hajába.

- Még! – nyújtózkodtam felé. Még a bűvölet hatása alatt álltam.

- Elég! – szakította meg a varázst a lány. Szemei vörösét felváltotta a zöld és ettől én is magamhoz tértem.

- Mégis mit művelsz? – kiáltottam rá.

- Mindent… tudok… - nyögte ki a szavakat, és én akkor döbbentem rá, hogy a véremmel nem csak a testének szomját csillapítottam, hanem az összes tudásom, az életem, a múltam átáramlott belé. – Te… te teremtettél minket… vámpírokat. Az Éj istennője… és Valkyon! Szent Orákulum! Egy isten és egy tündér fattya.

Szinte maga elé köpte az utolsó szavakat, ahogy beszélt.

- Nem – mondtam nyugodtan a lánynak. – Ez az egész csak egy hallucináció.

- Ne hazudj nekem! – rivallt rám. – Láttam! Mindent láttam! A világ születése, a többi isten, a férjed, a gyermekeid! Mind itt vannak a fejemben!

- Nyugodj meg! – csitítottam.

- Nem! – harsogta. – Ezt el kell mondanom Miiko-nak!

- Ez esetben… - álltam fel, és tartottam a térdelő lány felé a kristályt. – Meg kell, hogy öljelek!

10.fejezet

Csillagvár part.2

„Egy ötperces csata olyan legendákat szül, amelyek évezredekig élnek.” (Stephen King)

*Nyx szemszög

 Egész éjjel csak forgolódtam. A gondolataim úgy cikáztak a fejemben, mint villámok egy hatalmas, mindent elpusztító viharban.

A kard markolatába helyezett kristály színváltozása, és a fekete aura, ami körülvette azt, nem rémített meg, sőt, mintha még biztonságot is sugárzott volna. Talán Miiko-nak igaza van és az erőm visszatért a kristály által. Bár amikor a kristályteremben találtam magam, vagy éppen ott gyűltünk össze pár napja, nem éreztem ezt.

Az Orákulum…

A csókjával tette számomra elérhetővé az energiát.

„Életet adok, hogy általad mindannyiunk élhessen.”

Ezt súgta, mielőtt elájultam volna.

Ha belegondolok, igaza van. A legaktívabb időszakomban, éjjel ébren szoktam lenni, de már két napja ilyenkor alszom. Kivéve most.

Mi történne, ha kiderülne, hogy egy istennő vagyok? Bele sem merek gondolni…

Tegnap este sikerült meggyőznöm Valkyont Rord segítségével, hogy ne szóljon azonnal Miiko-nak, de a férfi a lelkemre kötötte, hogy ma beszélnem kell vele az incidensről.

Végül nehezen keltem ki az ágyból. Nem a fáradtság okozta ezt a nehézséget, hanem a tudat, hogy lassan lehull a lepel minden rejtegetett titkomról.

Ha ki is derül ki vagyok én, Valkyont még meg tudom védeni.

Remélem elég erős a gát a fejében…

*Artemisz szemszög

Békés álmomat éktelen sikoltás szakította félbe. Mitheával egy szobában aludtam és a fülsüketítő hang miatt mindkettőnknek kipattant a szeme. Amíg én az ágyban felültem, és a fülemre tapasztottam kezeim, ő már nyúlt is a ruhái után, hogy magára kaphassa azokat.

- Mi ez? – kérdeztem a rókalányt, aki nem felelt, így erélyesebben szóltam neki. – Mithea! Mi történik?

- A kígyóim… - kezdte, majd megsimogatta a botján elhelyezkedő hüllőket. – Mennem kell!

A rókalány érintésére a kígyók abbahagyták a sivítást.

Mithea a botjával együtt az ajtó felé tartott.

- Mégis hova kell menned? – ugrottam ki az ágyból. – Egyedül nem mehetsz el!

Már nyitotta az ajtót, mikor utolértem és a karjába kapaszkodtam. Hátrafordult és a szemében tűz égett. Mindent felperzselő tűz. Dühös volt, de ugyanakkor szomorú is.

Másik kezében a botot tartotta erősen, de láttam az ujjait megfeszülni. Éles karmai emlékeztettek arra, milyen mély sebet vágott Halrinsar kezén, így szabadon engedtem őt.

Elrohant. Csillagvár biztonságot nyújtó falai már nem védhették meg többé.

Akkor még nem tudtam, hogy az utolsó alkalom, amikor láthatom őt, az ez a pillanat, mikor néztem őt távolodni. Vörös, copfba fogott haját még ma is látom magam előtt, ahogy gyors egymásutánban cikázik ide-oda, mint egy inga.

Ha tudtam volna...

Sosem eresztettelek volna el, Mithea. Akármekkora vágást is ejtettél volna rajtam, minden erőmmel azon lettem volna, hogy visszatartsalak.

*Hádész szemszög

Iszonyatos fejfájásra ébredtem, és persze az ilyen ritka pillanatokban van az anyjánál Perszephoné, aki segíthetne rajtam.

Ez a rohadék alku! Démétér elmegy a francba! Nem hiszem el, hogy a lánya nélkül képtelen végezni a feladatát! Ezt egyszer még megbosszulom.

Halántékomat masszírozgatva keltem ki az ágyból. Tudtam, hogy semmit nem érek a bosszankodással, és a bosszútervemet sem kezdtem el készíteni, hiszen volt fontosabb dolgom is.

Nyx, az Éj istennő napok óta eltűnt. Akárcsak elődje, Kharón, ám előbbi szerencsésebb eset, hiszen róla tudjuk, hogy nem a föld nyelte el, és még kapcsolatba is tudtunk vele lépni.

Morpheusz és Nyx egyik fia, Hüpnosz állandóan azon vannak, hogy újra kommunikálhassunk az alvilági istennővel, de a lány folyamatosan kilöki őket az álmából.

Talán ő teszi, talán nem, hamar rá kell jönnöm, hogy hozhatom vissza Nyx-t Tartaroszba. Erebosz kezd már az idegeimre menni a folyamatos kérdéseivel.

Valami hír róla?

Semmi?

De az meg hogy lehet?

Milyen blokkolás?

Nyx így, Nyx úgy…

A fenébe is! Nem nekem való ez a fejfájás!

*Valkyon szemszög

A kristályterem bejáratánál várakoztam ki tudja, már mióta. Sok ideig zajlott a megbeszélés. Mikor végeztek, csak Nyx jött ki a teremből. Egykedvűen nézett maga elé, és mikor megpillantott, a szokásos öröm helyett szomorúságot és egy kis aggodalmat véltem felfedezni az arcán.

A megérzésem nem csalt. Valamit tényleg rejtegetett, de abban nem vagyok már biztos, hogy szándékosan. Talán tudat alatt. Talán nem tudta, hogy milyen óriási erővel rendelkező boszorkány ő maga.

Nem szóltam, csak figyeltem őt. Nyx nem állta a tekintetem, lehajtott fejjel bandukolt el mellettem. A szobájába tartott.

Nem bírtam így látni őt, ezért a vállára tettem a kezem.

- Mi történt odabenn? – kérdeztem tőle.

- Semmi.

Semmi?!

Másodpercekig csak néztem az aranyló szempárt. Abban reménykedtem, hogyha elmerülök benne, esetleg olyan mélységekig juthatok el, hogy megtudom a lány összes titkát, de rá kellett jönnöm, hogy előbb fulladok bele ebbe az arany színű tengerbe, mintsem bármit felhozzak annak az aljáról a felszínre.

A lány közel volt, a kezemet a vállán nyugtattam, s mégis egy képzeletbeli szakadék terebélyesedett köztünk. Én az egyik szélén álltam, kinyújtott kézzel, szinte kapálózva, hogy elérhessem a megközelíhetetlen lányt, ám ő elfordult, és a szakadék csak szélesedett köztünk.

- Ne haragudj, de most szeretnék kicsit egyedül lenni.

Ezzel elment.

*Artemisz szemszög

Percekig álltam az ajtóban, abban reménykedve, hogy Mithea visszajön, majd ezt felváltotta az imádkozás a rókalány épségéért, mikor egy ajtó nyílt mögöttem. Nevra, Halrinsar és Chopvar egyszerre jöttek ki a folyosóra. Mindannyian a pizsamájukban voltak, amit a királynő adott nekik kölcsön.

- Mi volt ez a sikoltozás és kiabálás? – kérdezte Nevra ásítozva.

- Minden rendben van? Mithea? – érdeklődött Halrinsar.

Chopvar egy szót sem szólt, de úgy nézett rám, mintha már abban a pillanatban tudta volna, mi történt, mikor rám tekintett.

- Mithea elment. A kígyói sikítoztak, én meg próbáltam megállítani, de nem hallgatott rám – magyaráztam.

Az elf visszatért a közös szobájukba. Hal egy rosszalló pillantást vetett rá, majd felém fordult.

- Azonnal utána kell mennünk! Veszélyes odakinn egyedül.

- Hidd el, Halrinsar, hogy délutánra már visszajön, és tovább fog téged boldogítani a kölyök – vette félvállról a dolgot Nevra. – Egyébként Cicus…

- Hm?

- Dögös vagy ebben a kis ruhában! – kacsintott rám a vámpír, és én akkor realizáltam, hogy az apró hálóruhámban álltam a folyosón.

*Rord szemszög

A kovácsműhelyben találtam rá Valkyonra. Az Obszidián gárda vezetője erőseket csapott kalapáccsal egy félkész kardra.

A nevén szólongattam, de annyira belemerült a munkába, és a csattanások is olyan hangosak voltak, hogy nem hallott engem.

A háta mögé surrantam, és megkopogtattam a vállát, mire a férfi hátrafordult, készen egy újabb ütésre, annyi különbséggel, hogy most a kalapács nem acélnak verődött volna, hanem az én koponyámnak, ha nem hárítom el időben.

- Mi van veled, haver? Meg akarsz ölni? – játszottam el a sértődöttet.

- Ez nem a legjobb pillanat a hülye poénjaidra! – szidott meg.

- Beszéltél a mi kis Őrzőnkkel? – tereltem a témát.

- Nem.

Valkyon ezzel le is zárta a beszélgetésünket. Jobbnak láttam békén hagyni őt. Valami nagyon felbosszanthatta.

A főhadiszálláson végigkérdeztem mindenkit, akit csak tudtam, hogy nem-e látták Eldarya jövendőbeli megmentőjét, ám senki sem tudott nekem választ adni.

Mielőtt a kovácsműhelybe mentem volna, bekopogtam Nyx szobájának ajtaján, de senki sem felelt, és az ajtót is zárva találtam.

Most újrapróbálkoztam. Ismét egy hang sem hallattszódott, viszont az ajtó nyílt.

Hihetetlen látvány fogadott. Ha nem a saját szememmel látom, talán el sem hiszem.

A szoba, amit Nyx és Artemisz kapott teljesen lepusztult volt. A falakra ráfért már egy festés, a sarkokban pókok tanyáztak. A pókháló szinte az egész plafont befedte már, és ahol megsérült, ott porosan lógott le csimbókokban. Egy rozoga szekrénnyel szemben egy megviselt ágy terpeszkedett, amin a lány feküdt.

- Nyx! – szóltam hozzá halkan.

Újabb csend.

Nem láttam az arcát, befele fordult. Közelebb léptem hozzá, leültem az ágya szélére és megfogtam a karját.

- Gyerünk kislány! Mondj már valamit!

Az érintésemre megrázkódott, és ahogy áthajoltam felette, megláttam szomorú, könnyel borított arcát. Sírt.

- Menj el, kérlek! – szipogta vékony hangon.

Sosem tudtam, mit tegyek az ilyen helyzetekben. Általában azt tettem, amire ilyenkor kértek. Elmentem.

Hirtelen egy meg nem fontolt döntést hoztam. Két kezénél fogva felhúztam a lányt, majd magamhoz szorítottam. Eleinte csak sírt halkan, azután ő is átölelt, és még keservesebben zokogott, mint azelőtt.

A szívem szakadt meg érte.

*Artemisz szemszög

A stratégia szerint délután megyünk ki felfedezni a terepet. Talán a templomosok búvóhelyére is rábukkanunk közben.

Amint elhagytuk a vár tárgyalótermét, Extensia ebédelni hívott minket.

Az étkező királyi volt ugyan, de amellett visszafogott is. Nyoma sem volt fényűzésnek, és hivalkodásnak. Látszott, hogy a Extensia nem akar kitűnni az emberek közül. Tudvalevő volt, ugyanis, hogy Csillagvár népét jelenleg elkerüli a jólét, így a fiatal királynő sem élte a gazdagok életét.

Amint végeztünk étkezéssel, felvettük a köpenyeinket és nekiindultunk az útnak. A királynő a várban maradt a tanácsosával és egyik testőrével, Lyonnal. Gudrowot viszont elküldte velünk pásztázni.

Csillagvár utcái nyomasztóak és kihaltak voltak. A pár ember, aki néha-néha feltűnt, árnyként suhant el mellettünk. Ezen a helyen érződött, hogy senki nem lehet biztonságban.

Egy sikátorba belestem. A falakat vér borította, és egy mozdulatlan ember feküdt a földön. Odarohantam. A többiek sem hezitáltak, követtek engem.

A férfinak már nem volt pulzusa. Semmi életjel, semmi szívverés. Halott…

Nem tudtam, mit tegyek. A földön térdeltem és csak bámultam megrökönyödve a holttestre.

Az agyam kikapcsolt. Valaki felrángatott. Már nem emlékszem ki volt az. Azt mondta tovább kell mennünk. Mint egy babát, felállított, és én követtem őt.

*Nyx szemszög

Úgy szorítottam magamhoz Rordot, amennyire csak erőm engedte.

Annyira hasonlított a férjemre, Ereboszra. Végül ez volt az utolsó lökés, és az érzelmeim szabad utat törtek maguknak.

Nem törhetsz meg!

Mégis megtörtént. Könnyekben törtem ki.

Nem törhetsz meg! Istennő vagy! Az istenek nem sírnak!

Most igen. Sírok. Azt hiszem kiérdemeltem, hogy sírhassak.

Nem törhetsz meg! Nem, nem, NEM!

Amint csillapodott a zokogásom, Rord eltolt magától. Aggódva figyelt gyönyörű kék szemeivel.

- Sajnálom…

Csak ennyit tudtam kinyögni, és ő elmosolyodott.

- Ugyan! Beszéltél Miikoval, ugye? Tőle én is frászt kapok mindig! – röhögött, és ezzel próbált felvidítani. - Nagyon bátor voltál tegnap. Na és az az aura! Az nagyon király volt!

Kuncogtam, mire ő is szélesebb vigyort produkált.

- Ne haragudj a kardod miatt, Rord!

- Nem nagy cucc. Valkyon már készíti az újat, ha jól láttam.

Valkyon? Vajon mi lehet most vele?

*Nevra szemszög

Artemisznak jól láthatóan ez volt az első alkalom, amikor egy holtat látott. Teljesen leblokkolt és nem válaszolt a szólongatásomra, így talpra kellett állítanom. Mikor segítettem neki felkelni, lila és zöld színű szemében ürességet láttam. Végtelen ürességet, mely közepén a véres hulla feküdt.

Megkértem, hogy menjünk tovább, és ő jött.

Mithea talán többet tudott volna rajta segíteni.

Mithea… hol a fenébe lehet most az a bugyuta rókalány?

A várost erdő vette körbe, és mi bevetettük magunkat a sűrűjébe.

Hirtelen az egyik bokor alól két kígyó került elő. Mithea kígyói. Artemisz lábán felkúszva, a két karján megállapodtak és húzták őt. A lány azonnal visszatért a valóságba.

A kígyók egy tisztás széléig vezették Artemiszt, mi pedig követtük őket.

Nagyjából harminc templomos és tíz triád gyakorlatozott a helyszínen.

Észrevettek.

A stratégia borult, rögtönöznünk kellett. Artemisz előkapta az íját, megfeszítette, és kilőtte az első nyilat, amely átlőtte egy templomos szívét.

Tényleg jó a lány…

Az ellenség megindult felénk.

*Artemisz szemszög

Halrinsar előrenyújtott karddal, Chopvar szintúgy buzogánnyal, és Gudrow dárdával vonult előre. Nevra eltűnt mellőlem. Apró tőrjével és az árnyékok segítségével közelítette meg hátulról az ellenséget.

Az első prédám holtan csuklott össze.

Megöltem egy embert.

Vigyáznom kellett, hogy a társaimnak ne legyen baja, így óvatosan lövöldöztem.

A szívem felgyorsult, és mintha minden lassabban történt volna.

Megöltél egy embert!

Chopvar betört egy koponyát, Halrinsar kardja egy ember törzsén szaladt át, Gudrow dárdája ugyanígy.

Megölted! Egy embert, aki valószínűleg ártatlan és azt sem tudja, mit tesz! Csak a gonosz irányítja!

Nem tudok túllépni a sokkon. Nem megy…

Egy valamit nem vettünk számításba. Nem is láttam, csak megéreztem. Ahogy álltam a fák között, a tisztás szélén, egy nyíl eltalálta a jobb karomat. A fájdalom minden porcikámat átjárta.

Az íjász felé néztem. Egy lány. Talán két évvel fiatalabb, mint én. Nevra mögé suhant, és elvágta a torkát. A vörös sugár beterítette a lány elülső felét. Térdre zuhant, és a földön elterült.

A vámpír egy pillantra rám nézett, majd suhant tovább. Aggódott.

Használhatatlanná váltál, kislány! Most mit teszel? Mit tegyek? Mit?

A jelenet, ami a tisztáson zajlott talán még jobban belassult, mint előtte. Gudrow és Chopvar keményen állta a csapásokat, Nevra, mint egy orvvadász, folyamatosan a sötétből bukkant fel, lesújtott, majd visszatért az árnyékba, hogy aztán újabb csapásokat mérjen az ellenfélre. Halrinsar öt emberrel viaskodott.

Túl sok. Segítened kell neki!

Kitéptem a karomból a nyilat. Iszonyatosan fájt. Lüktetett, és vérzett. Még a teljes lezsibbadás előtt kilőttem egy új nyilat. Az egyik templomos lábát találtam csak el, ám az összeesett és Halrinsar le tudta szúrni, de arra nem számított, hogy hátulról érkezik egy csapás. Halrinsart leszúrták. A támadó röhögve lerúgta a a kardjáról a társamat, aki a földre huppant.

Nem bírtam tovább. Térdre estem. Sötét foltok kezdtek bekúszni a látóterembe. A sebemre tapasztottam a kezem. Próbáltam a vérzést csillapítani és akkor hihetetlen dolog történt. A seb, mintha gyógyulna kezdett volna.

Ha tudok gyógyítani…

Vakmerően futottam Halrinsarhoz.

Még nem késő!

Ahogy Halrinsar sem, én sem gondoltam arra, hogy sunyi módon, hátulról támad majd rám valaki. Megtörtént.

Egy szúró érzés. Nem is. Inkább feszítő. Mintha az egész testem szét akarna szakadni…

- Cicus! – kiáltott Nevra.

Közeledik a föld. Vagy én közeledem hozzá. Ki tudja?

Fémes ízt éreztem a számban. Vér íze.

Halrinsarra pillantottam, aki épp előttem hevert a fűben. A szeme nyitva volt, de élet már nem csillant benne. Nehézkesen kinyújtottam a kezem, megfogtam a kezét, és addig gyógyítottam őt, amíg egészen el nem nyelt a sötétség.

*Zeusz szemszög

Hérával vacsoráztam. Békés nyugalmunkat Hermész törte meg.

- Uram, érkezett egy hír! Négyszemközt kéne megtárgyalni! – pillantott a feleségemre.

- Mindjárt visszatérek, kedvesem! – szóltam neki és a hírnökkel együtt kimentünk az étkezőből.

- Uram! A fiad! Az eltűnt gyermek él!

9.fejezet

Csillagvár part.1

„Légy óvatos, de ne félj. Ezt kell megtanulnod, és akkor szép az élet.” (Felix Salten)

*Artemisz szemszög

- Közeledünk! – törte meg a csendet Chopvar. Egész nap ő kormányzott, én meg szorgalmasan lestem őt és a technikáját, hogy legközelebb ügyesebb lehessek.

Felnéztem az égre, és hálát adtam azért, hogy az utunk viszonylag békésen telt, a természeti csapások pedig teljesen elkerültek minket. Már lement a Nap, és mintha a sötét égen megszaporodtak volna a csillagok.

Nevra talán megérezte, hogy nemsokára kikötünk, ezért előjött a hajó menedéket nyújtó belsejéből.

Dehogy érezte meg, te hülye… Hiszen vámpír. Minden tökéletesen hall!

Ásított egyet, majd nyújtózkodott és vetett egy pillantást Mitheára és Halrinsarra. Mióta a rókalány megsebesítette az embert, szinte le sem lehetett lőni. Azóta folyamatosan csak beszélgettek. Helyesbítek: Mithea végeláthatatlanul karattyolt, Hal meg mosolyogva hallgatta.

A vámpír végül Chopvar mellett állapodott meg.

Rám nem nézett.

Nem is bántam.

Az elmúlt két nap történései megtanítottak arra, hogy jobb bizonyos dolgokról tudomást sem venni. Megbeszéltünk valamit. Ugyanazt a döntést hoztuk, és ezt kölcsönösen tiszteletben tartottuk.

Mégis mintha nem lenne jó ez így.

Belső vívódásomon túllépve, feltápászkodtam és a hajó elejébe sétáltam.

Ugyanaz az érzés kerített hatalmába, mint amikor Tartaroszba mentem Nyx társaságában. Habár akkor is tudtam, hogy lesz társaságom, most is úgy érzem, hogy magányos feladat elébe nézek.

Csillagvár körvonalai a parthoz érve szépen kirajzolódtak. A sziget központi részét elfoglaló fekete várból vakító kék fény áradt. Az építmény három bejárattal rendelkezett, melyekhez az út óriási pilléreken elnyúlva vezetett. A végtelennek tűnő út mindkét oldalán halálos mélység tátongott. A magasra épített vár alatt helyezkedett el a város, amely nem tűnt annyira vészjóslónak, ahogy azt Miiko és Chopvar mesélte.

- Megérkeztünk! – közölte a tényt Chopvar.

- Mindannyian vegyétek fel a köpenyeiteket! – utasított Nevra.

Elérkezett a mi időnk.

*Rord szemszög

Habár az Obszidián gárda hadnagya vagyok, mindig is jobban szerettem az árnyak közt megbújni.

Sokak szerint a gárda teszt egy nagy badarság, és én is osztom ezen emberek véleményét. Ha nem is lehetnék az Árnyék gárda egyik kiemelkedő embere, mégis nagyobb hasznukra válnék, mint az Obszidiánnak.

Késő bánat!

Amennyire a gárdámat nem cserélhetem le, úgy a személyiségemet sem tudom, mely ragaszkodik kedvelt búvóhelyéhez: a sötétséghez.

Most is a pince egyik sötét szegletéből lestem Valkyont és az Őrzőt.

Már a betegszobában észrevettem, hogy milyen sápadt, apró és törékeny ez a lány, aki egy napon majd megmenti a világunkat a pusztulástól.

A napokban elvegyültem az emberek közt. Megoszló véleményeket hallottam Nyx-ről. Vannak, akik szerint ő lehet a Megváltó, ám olyat is hallottam, hogy a lány kém, kristályrabló, vagy éppen a templomosok és a triádok vezetője.

Az Orákulum megjelenéséről egyelőre csak nekünk, gárdatagoknak van tudomásunk, így mi már biztosan tudjuk, hogy Nyx az Őrző.

Az Orákulum biztos tudja a dolgát, hisz furcsa választása erre a közönséges boszorkányra esett… Viszont Valkyon! Ő aztán nem tudja, mit is kellene tennie.

Már egy fél órája mutogatta a lánynak az alapállásokat, ám a kardhoz még hozzá sem nyúltak.

Meglepő módon Valkyon elhozta az egyik vadászkardját, a Tüzest.

Három vadászkardot készített hónapokon keresztül Miiko kérésére. A kitsune hisz abban, hogy egy felsőbb erő irányítani tudja a kristály egész erejét egy szilánkon keresztül, így elkészült a Tüzes, a Letisztult és a Megtorló, ám ez utóbbit egy betörés során ellopták.

A lány viszonylag hamar tanult, de Valkyon addig kérte bizonyos alapállások ismételgetésére, míg már én untam meg.

Hirtelen ötlettől vezérelve, kivont karddal Nyx-et vettem célpontba.

*Artemisz szemszög

A hajó kikötése után egy lánnyal ás három férfival találkoztunk. Mindannyian köpenyt viseltek, akárcsak mi. A két férfi hatalmas dárdát cipelt, míg a harmadiknál nem látszott, hogy fegyvere lett volna.

- Siessünk! Erre! – szólalt meg a lány, és mi követtük őt. A hosszú alagútrendszert egy fa gyökérrendszere világította meg ugyanazzal a kék fénnyel, ami a várból is áradt.

Mithea előttem haladt, és útközben a botjáról leválasztott három kígyót, majd a földre tette őket és azok elindultak vissza felé.

Kérdőn néztem rá, mire ő így felelt:

- Felderítik a szigetet.

Hosszú menetelés után a vár alagsorában kötöttünk ki.

Az őrök, a lány és az ismeretlen férfi egyszerre vették le a köpenyeiket.

- Ne haragudjatok a kis közjáték miatt! Sajnos, ebben az időszakban nem időzhetünk sokat a váron kívül…

Nem folytathatta, mert Nevra azonnal elé ugrott és a lány kezét elkapva egy csókot nyomott rá.

- Egy ilyen szép hölgyre, mindig megéri várni – kacérkodott vele.

A kis szemét! Két napja még hozzám bújt az ágyban!

- Öhm… - jött zavarba a lány, majd Nevra rákacsintott és feltett kezekkel hátrébb állt, ahogy az őrök a lány segítségére vonultak előre. – Nem ez… nincs semmi baj!

Az őrökre mosolygott, majd azok kihúzva, dárdáikat keményen markolva a lányhoz közelebb álltak.

- Hadd mutassam be Torwilt, a tanácsosomat, Lyont és Gudrowot, a két testőrömet – folytatta. – Jómagam, Extensia vagyok. Csillagvár királynője.

- Királynő! – kiáltott fel Halrinsar és már térdre is borult. Mithea kacagott rajta.

- Ugyan, Lovag! Kérlek, állj fel! Nem ragaszkodom ehhez a formalitáshoz! – vörösödött el még jobban Extensia.

Ahogy jobban megnéztem a királynőt, nem tűnt többnek tizennyolcnál. Feje tetején inkább arany tiara, mintsem korona ékeskedett. Hosszú, zöld haja tökéletesen illett ugyanolyan színű szeméhez, mely koraérettséget, mégis egy kis gyermekdedi pajkosságot sugallt. Mosolya barátságosnak hatott. Arany nyakéke nehéznek tűnt. Bézs színű, hosszú ruhát viselt, mely a végeinél piros szegletekkel rendelkezett.

- Bennetek kit tisztelhetek? – kérdezte.

- Nevra vagyok – kezdte a vámpír. – Ő itt Halrinsar, Mithea, Artemisz és Chopvar.

Miközben elhadarta a nevünket hanyagul ránk mutogatott.

- Ám személyedet még jobban megismerném közelebbről, őfelsége! – nyalta meg a szája szélét Nevra.

Az őrök előre nyújtották dárdájukat.

- Nevra! Elég legyen! – üvöltöttem.

Mindenki ledermedt a teremben. Ahogy körülnéztem, arra jöttem rá, hogy ezt nem csak a fejemben gondoltam, hanem ki is csúszott a számon. Szégyenemben majd’ elsüllyedtem.

- Cicus… - nézett rám meglepődve Nevra.

Torwil közbelépése mentett meg végül.

- Biztosan fáradtak vagytok – mondta a tanácsos. – Előkészítünk nektek forró fürdőt és szobákat. Erre gyertek!

A kis csapat megindult a tanácsos után, ám engem nem hagyott nyugodni valami.

- Extensia! – siettem utána. – Lenne egy kérdésem.

*Nyx szemszög

Erebosz? Nem lehet! Hisz a férjem még kardot sem fogott a kezében, nemhogy így rám támadjon! De akkor… ki ez?

Annyira erősen koncentráltam a férfi vonásaira, aki sunyi módon, a sötétség édes bugyrából nekem támadt, hogy elfelejtettem védekezni. Szemkápráztatóan gyorsan mozgott. Valkyon lassan mozdult, s mire elém ugorhatott volna, hogy megvédjen, a srác már előttem állt, a kardja pedig a nyakamat súrolta.

- Meghaltál! – vigyorgott rám.

Nem, ez nem az én Ereboszom…

- Mit nézel így rám? Csalódtál? - gúnyolódott.

Nem emiatt csalódtam…

Továbbra sem szóltam egy szót sem, ám nem is kellett, mert Valkyon a kezébe vette az irányítást.

- Rord! – üvöltött rá. – Mégis mit képzelsz?

- Unalmas volt a műsor. Kellett bele egy kis csavar, hogy élvezetesebb legyen! – röhögött.

- Te nem vagy normális! – fogta a fejét Valkyon. – Nyx, ez a barom itt Rord, az Obszidián gárda hadnagya.

- Hello Őrző! Végre találkozhatunk! – vigyorogva átölelt. Mint egy magatehetetlen báb, hagytam magam, és nem mozdultam.

A szívem a torkomban dobogott, és nem a támadás miatt.

Ez a férfi színültig hasonlított az én szeretett férjemre. Ugyanolyan hosszú, barna hajjal és égkék szemmel rendelkezett. A vonásai is hasonlóak voltak, ám Rord semmi komolyságot nem sugárzott magából.

Mint egy nagyranőtt gyerek…

Mint a legtöbb embernek, Rordnak is le kellett hajolnia hozzám, hogy átölelhessen. Elmosolyodtam a bolondosságán, és viszonoztam az ölelését.

- Na végre! Hát azt hittem már sosem ölelsz át! – szorított meg jobban a férfi.

- Nem… kapok… leve… gőt! – kapálóztam.

- Elég lesz a bohóckodásból! – választotta le rólam Rordot Valkyon. – Megmondtam, hogy nézheted a gyakorlásunkat, de ne avatkozz bele!

- Én meg megmondtam, hogy nem ebből fog tanulni!

- Te sem azonnal kemény harccal kezdted! Pláne nem igazi kardokkal!

- Fakardokkal gyakoroltunk először, és igazán fájdalmas ütéseket kaptam mindig! Emlékezz vissza, Valkyon!

Amíg vitatkoztak, a vadászkardért nyúltam és nehézkesen, két kézzel tartottam a fegyvert, de még így is remegett a kezem.

- Küzdjünk akkor így! – szóltam Rordnak, aki meglepetten nézett rám.

- Ne szórakoztass már! El sem bírod azt a nagy kardot. Keresünk neked egy könnyebbet.

- Nyx, tedd le azt! – szólt Valkyon.

Legyél könnyebb! Könyörgök, ne hagyj cserben! Segíts!

Nem tudtam, kihez könyörögtem, de a markolat végén elhelyezkedő kristály egyszercsak befeketedett. A kard könnyebbé vált és fekete aura lengte körbe. Egy kézzel, erősen meg tudtam tartani immár. Csodálkoztam ezen a történésen, és ahogy ránéztem a srácokra, ők is a szájukat tátották. Ezen felbátorodva, megindultam Rord felé, de ő időben védekezett, és acél acélnak csapódott, ám a vadászkardból áradó aura erőnyomásokat küldött a férfi kardja felé, amitől az repedezni kezdett, majd szilánkokra tört. A hadnagy arcához csapódó szilánkok után apró vércseppek jelentek meg.

- A kardod! Ne haragudj! – mondtam neki. Nagyon bántam, hogy eltörtem a fegyverét és megsebeztem. Fogalmam sem volt, hogy az a fekete aura hogyan keletkezett, és a kristályszilánk sem akart kitisztulni.  

- A felsőbb erő… - nyögte ki végül Valkyon.

*Artemisz szemszög

Extensia átvezetett egy hatalmas terembe, melynek a közepén egy kéken világító fa állt.

- Már biztos hallottál a kristály erejéről.

- Nem igazán. Tudod, én egy teljesen más világból jöttem… - feleltem.

- Valóban? – kerekedett el a szeme. – Akkor te vagy az Őrző?

- Nem. Nyx az.

- Még nem hallottam róla, de meg fogom kérdezni Miikotól. Nem mindig ad pontos válaszokat – mosolygott rám. – Nos, Eldaryában tíz birodalom van, melyeknek a kistály biztosítja az energiáját. Mi ebből élünk. Minden birodalom rendelkezik egy tárggyal, vagy egy élő dologgal, amely továbbítja a kristály erejét az adott helyre. Itt, Csillagvárban ez egy fát jelent. Azt, amelyik előtt állunk.

Mindketten felnéztünk a hatalmas fára. Én megbabonázva, a királynő meg aggódva.

- Vannak napok, amikor a fa ilyen csodálatosan világít, mint most. Ilyenkor sok energia lengi körbe a helyet és az emberek jobban érzik magukat, ám amikor a fa fehér fényt áraszt, az energia megcsappan és olyankor sok a bűnözés…

- Chopvar mesélte – közöltem.

- Chopvar apja az én apám egyik legjobb barátja volt. Pár éve, mikor a kristályból loptak a templomosok és a triádok, mindketten megőrültek és halálukig marcangolták egymást. Kérlek, Artemisz, nagyon vigyázzatok! – nézett rám aggodalmasan. – Idebenn nem érhet baj, de odakinn… Nem biztonságos. Főleg nem egy nőnek.

- Ne aggódj, királynő! Óvatos leszek.

Beszélgettünk még egy keveset Csillagvárról, majd megfürödtem és hamar álomba zuhantam.

Másnap reggel fülsüketítő sikításokra keltem.